Dubai

         A Liszt Ferenc reptéren fájdalmas búcsú után beállok az ellenörző pulthoz... mondanom sem kell, az izgalom miatt (egyedül még soha nem repültem) össze vissza kapkodtam. Laptopot ki, kabát le, órát apró pénzt a dobozba, és át az ellenörző szenzoron. Szerencsére mindent rendben találtak és egy mosollyan tovább is engedtek. Innentől kezdve kezdtem lenyugodni... ha ilyen simán megy minden , minek stresszelek? Több mint két órám volt az indulásig, és mivel még az induló dubai beszálló kapu száma se volt kiirva,  megreggeliztem és  sétáltam egyet a terminál méregdrága boltjaiban. Közben természetesen kaptam a hívásokat – „Átengedtek? Túlélted? „  Másfél óra elteltével kiírták a járat indulását, így elindultam megkeresni a B3-as beszállót. A helyszín megtalálása kicsit  kaotikusra sikeredett, ugyanis a B3-as kaput összevonták másik hárommal, és egyetlen egy átjáró volt 4 géphez. Na persze szerencsétlen külföldiek össze vissza bolyongtak, mint ahogy Én is az első 10 percben. Leellenörízték a jegyeket, majd szó szerint egy vas ketrecen át kitereltek bennünket a Liszt Ferenc repülőtér kellős közepére, ahol színtén egy ellenörző kapu várt minket, de itt már rendesen számozva voltak a különbözö járatok pultjai. Felszáltunk a gépre, és mivel nem volt hely jegy (fapados járatokon nem szokás) oda ülhettem ahova akartam.  Közvetlenül az ablak mellett találtam üres helyet,és hát imádok itt ülni, mert nem csak kényelmes, hanem mert csodálatos kilátás nyílik fentről a Földre.

      Időben indult a gép,nem volt késés. A személyzet magyar volt, és a gép utasai is 80%-ban magyarok voltak, ezért egy csepp feszültség se volt bennem. Az 5 óra repülő út nagyon hosszúnak tűnt. Pedig utaztam Én már 11 órát is egyhuzamban, de valoszinű ez azért volt elviselhetetlen mert egyedül voltam,nem tudtam kivel beszélgetni-bolondozni. Az út alatt folyamatosan jöttek a stuardessek kinálgatták a különféle üdítőket meg szendvicseket,de hát mondanom se kell,  mennyibe kerültek. (Üditő:1200ft,sonkás szendvics:1200ft,kávé:900ft) 1 órával a leszállás előtt bemondta a kapitány, fogy fél óra múlva megkezdjük az ereszkedést. Na akkor már kezdtem izgatott lenni. Sötétben értünk Dubai fölé (Dubaiban este 9, az Magyarországon délután 6) ezért csak a nagy fényeket láttam, de már az is elképesztő volt... Elkeztük az ereszkedést... jobbra kanyar,ballra kanyar. Csodálatos volt... a nagy fények,a pálma szigetek körvonalazódása a tengeren. Elképesztő látvány volt... Ahogy közeledtünk a szárazföld felé, megpillatottuk a magas felhőkarcolókat, a széles utakat, a végtelen sivatagot , és a gyönyörűen rendben tartott pálmafákat. Eszméletlen látvány volt... a fényektől mintha nappal lett volna.

       Landoltunk a Dubai World Center reptéren. Szerencsém volt, mert a gép hátsó felébe találtam helyet, ezért közel voltam az ajtóhoz, így nem kellett sokat várni, hogy leszállhassak. Amint megérkezet a 3 busz, hogy bevigyen minket a terminálhoz, kinyitották az ajtókat. Na azt a csodálatos érzést, amikor kiszállsz a repülőből, és megcsap  tengerparti-homokos meleg illat... Leírhatatlan. (Biztos előző életemben tengerpart mellett éltem és melegben, imádom és soha nem tudom megúnni). Próbáltam magamhoz térni az illat, a homok és a pálmafák láttán, mert már hátulról lökdöstek,hogy menjek már a busz felé . Nem mindenki volt annyira elájulva a látványtól mint Én, vagy csak nem először jár itt Dubaiban. Beszálltunk a buszba, és 5percen belül már a terminálban voltunk. Belépve az ajtón már az arab határőrök vártak minket, szép hosszú fehér ruhába és kendővel a fejükön . (Komolyan mondom kimondottan tetszik rajtuk ez az öltözék). Rengetegen álltak a sorokban, pont elgondolkodtam,hogy mennyi idő után  fogok innen kijutni, ha ennyien lesznek előttem. Szerencsémre  egy férfi pont mellettem megnyitott egy új pultot.A fáradtságtól már nem izgultam annyira,úgy voltam vele,ha belém akarnak kötni,ugyis megteszik.  Gyorsan odarohantam ahhoz az üres sorhoz. Egy férfi volt csak előttem (látszólag Ő is arab) úgyhogy tudtam, gyorsan rám kerül a sor. Bólint az arab ellenőr, hogy mehetek (addig egy vonal mögött kellett állnom,szigorúan!! Ha nem, szó szerint rád üvöltenek...). Remegve odalépek, odaadom az útlevelem, a vízumot...Nézi, rámnéz. Mosolygok... mert hát mit tehetnék mint Nő . Várom (a párom elmondása szerint), hogy akkor ujjlenyomatot vesz meg retina ellenőrzést végez, de semmi. Belepecsétel egyet az útlevelembe, és egy mosollyal int, hogy mehetek . Ledöbbentem,hogy ennyire egyszerüen és gyorsan beengedtek. Magamba elgondolkodva még egy csomagellenörző pulthoz érkeztem. Átvilágították a kézipoggyászomat...és már mehettem is a bőröndökhöz. (Amig vártam a bőröndöket hallottam egy két magyartól, hogy szídják az arabokat, mert kiabáltak velük, kifaggatták, nem akarták beengedni őket.Egyébként látva itt az embereket,jó az a 2 méter távolság) Közben felhívtam a férjem, hogy egyáltalán ide ért e a reptérre, mert összesen 5 percet alig töltöttem a gépről leszállás óta a terminálban. Felvettem a bőröndöket, és már mentem is kifele. Hihetetlen, de ez a reptér annyira picinek tűnt. Ugyanis kint 1-2 ember lézengett csak (annál több taxi), közülük is az egyik a férjem volt,és összesen 2 járat landolt az enyémmel együtt aznap este .Átvette a bőröndjeimet, és már mentünk is a taxi felé. Semmi puszi meg ölelkezés nem volt, ugyanis az araboknál tíltott nyilvánosan csókolozni,ölelkezni. Ha mégis megtennéd, a vallási rendőrség hamar ott terem, Te meg pillanatokon belül a börtönben találod magad.

         Beültünk a taxiba, és indulás. A célpont Dubai Media City. Nem volt semmi az út... fél óra  kocsival a szálloda a reptértől. Semmi mást nem láttam amíg beértünk a központba, csak homokot. Az út során elmeséltem a férjemnek mi volt bent, hogy semmit nem kérdeztek és semmilyen ellenőrzést nem végeztek. Leesett az álla, nem is értette. Mert hogy ez alap lenne. Ezek nélkül a vizsgálatok nélkül be se kéne engedjenek az országba.

       Lassan közeledtünk a város széléhez. Hatalmas nagy 2-szer 3-4 sávos autopályák és körforgalmak. Csillogó fények, felhőkarcolok. A taxis úgy vezetett mint egy őrült, semmi index, egyik sávból át a másikba, kicentizve mindent, nem figyelve a gyalogosokra és az utasokra...De sajnos itt mindenki igy vezet,és ahogy majd a továbbiakban leírom,ez a város nem a gyalogosokra épült.Ha nincs kocsid...inkább fogj taxit!

      Hosszú út után megérkeztünk a szállodához,ami Dubai egyik központi helyén található... de hogy mi történt ezután,és milyen volt az első napom,hogyan látom az itteni embereket és életet,a következő blogból kiderül. Remélem Velem tart mindenki ! :)

              Hónapok óta tervezem, formázom a gondolataim, honnan is kezdjem majd blogom írását. Annyi sok minden kavarog a fejemben, így úgy döntöttem, hogy mindent megosztok veletek a legelejétől, az egész életmódváltást, kiköltözést, Magyarországról Dubaiba. Nem volt egyszerü lelkileg-szellemileg és fizikailag se átvészelni az elmult fél évet, ugyanis egy ilyen áthelyezés nem 2 hónapot vesz igénybe, hanem (a mi esetünkben) több mint fél évet. Mikor a vőlegényemmel megbeszéltük, és elhatároztuk, hogy belevágunk ebbe a nagy kalandba, egyikünk se gondolta, hogy ennyire bolonyult és hosszadalmas lesz. A papírok hitelesítése, dubai nagykövetség felkeresése (többször is, ami természetesen nem Budapesten, hanem Bécsben található). És hát azért itt se simán mennek a dolgok, mert a papirok hitelesitése, lepecsételése 2 napot vesz igénybe. Hiába mondod, hogy Magyarországról utaztál ide Bécsbe, intézzék el ma...közlik veled, hogy menj el sétálni, majd telefonálj vissza 5 óra múlva, és akkor vagy meg lesz, vagy holnap megint kiutazhatsz. Vicc. És ezzel párhuzamosan felmondás a munkahelyeket, áthelyezési kérelmek, otthoni életed „felszámolása” és még így sorolhatnám. Mert hát nem egy szomszédos országba költözünk, hanem a Közel-keletre, egy arab „világba”. Volt szerencsénk a világ több pontját is megismerni együtt kapcsolatunk során, de nem tudtuk itt mi vár ránk. Hogy fogadnak az arabok? Mi hogyan tudunk majd beilleszkedni? A népesség 75%-a férfi...hogy fogom magam érezni? Főleg úgy, hogy nincs munkám, igy a hétköznapokban amikor a (már) férjem dolgozik, fel kell találnom magam. Hosszadalmas intézkedések után végre úgy éreztük révbe értünk, és kezdődhet a móka, de egy falba ütköztünk. Ugyanis azt elfelejtették velünk közölni, hogy engem csak úgy tudnak hivatalosan a vőlegényem után kihozni, és tartozkodási engedéllye ellátni, ha házasok vagyunk.Ez egy hatalmas csapás volt mindkettönknek, mert nem számitottunk rá... vagyis mi a legelején megkérdeztük a céget , hogy „Ugye el tudják intézni a menyasszonyom áthelyezését? És nem baj,hogy (még) nem vagyunk házasok ” (merthogy nyárra tervezzük) , mire a válaszuk az volt, hogy persze. Csak hogy fizikailag ezt nem tudták volna kivitelezni , ezért utolsó pillanatban volt körülbelül 5 napunk, hogy összeházasodjunk. De ezt is átvészeltük, és itt már tényleg úgy tünt, végre vége, mehetünk. A férjem egy héttel korábban utazott ide Dubaiba feltérképezni a helyzetet, nekem utána egy héttel szólt a repülőjegyem. (A férjemnek itt kell majd kérelmeznie, hogy a felesége is hivatalosan utána jöhessen, ezért én mint civil turista jöttem ki egy hónapra, hogy együtt intézhessük a továbbiakat).

           Nem volt bennem semmi félelem. Pedig mindenki kérdezte tőlem egy héttel az indulás elött –„Nem félsz? Összepakoltál már?” . Mindenre az volt a válaszom, hogy NEM. Nem izgultam, úgy voltam vele, repültem már, nem lehet nagy gond, a járat másik végén pedig vár a férjem, miért is izgulnék?! Na de 2 nappal az indulás előtt mégis benne volt a gyomromban az a bizonyos kis gomboc, főleg úgy, hogy a vizum intéző cégtől jött egy levél, hogy elvileg 27 év alatti nő egyedül nem léphet be az országba, csak férjével vagy édesapjával...Na ez remek. A férjem felkészitett minden papirral, a házassági anyakönyvi kivonattal, az Ő munkavállalói engedélyével, és elmondta, hogy kint fog várni, ha bármi van, ezeket mutassam meg. Ezek után éreztem magamban a feszültséget... Hihetetlen módon a körülöttem lévők pár pillanat alatt fel tudtak idegesíteni, pedig aki ismer, tudja, igen türelmes ember vagyok. Elkezdtem lassan pakolászni, szelektálni a ruhák között, mi kellhet, mi nem. Mit lehet kint fölvenni, mit nem.Mert hát az arab világban azért van egy két fontos szabály amit muszály betartani, mint öltözködésben, mint pedig viselkedésben egyaránt. Pakoltam-pakoltam de közben megjelentek a kérdések a fejemben. Mi lesz kint,ha az arabok nem engednek be? Mi lesz ha kifaggatnak a vámnál, én meg nem tudom a választ? Pedig hát (elvileg) közép szinten beszélek angolul, de a sokk akkor is leblokkol. Hogy fogom bírni a meleget így hírtelen a -10 fok után?... És csak pörögtek a fejemben a kérdések. Nyugtatgattam magam,talpraesett vagyok, ugyis megoldódik minden.

               Elérkezett az utazás napja. Előző este mindent bepakoltam, ugráltam a böröndön orákon keresztül, de sikerült. Minden be tudtam pakolni ami 1 hónapra fontos lehet... Idegesen keltem (mert hát mikor ha nem most) hajnalban egy nagy vihar tombolt. (december 6.-án,hihetetlen)Dörgés villámlás, dölöngélő fák... ideges voltam, miért pont ma, és imádkoztam, hogy indulásra minden eláljon. Idő van, édesapám jött értem, hogy kivigyen a reptérre. Az úton gyorsan átfutattam az agyamon, hogy minden fontos irat nálam van e, nem felejtettem semmit se otthon. Megérkeztünk a reptérre (akkor már kellően feszült voltam), felsétáltunk a terminálhoz, megkerestem a járatomat, és fájdalmas búcsut vettem édesapámtol. Innentől kezdve elkezdődőtt életem talán eddigi legnagyobb utazása....És hogy mi várható ezután? Volt e fennakadás Dubaiban? Boldogultam e a nyelvvel? a következő blogomból kiderül...